Kárpátalja a történelem viharaiban Vereckétől napjainkig (Kárpátaljai utazás)
A Rákóczi szövetség anyagi támogatásával autóbuszos kirándulást szerveztünk nemzetünk egyik legkevésbé ismert tájegységére.
A Kárpátok bérce által körülölelt táj gyönyörű, a történelmi emlékek elgondolkodtatnak mindenkit, a magyar emberek hazaszeretetéről, tehetségéről, élni akarásáról.
Utazásunk első napján - néhány órás határon való átkelést követően - találkoztunk Bereczky Istvánnal, aki segítségünkre volt kárpátaljai utazásunk során. István, Nagymuzsalyon él családjával. Nyíregyházán és Debrecenben végezte felsőfokú tanulmányait, de magyarországi feleségével hazatért a szülőföldjére és munkájával ott segíti honfitársait turisztikai és agrár vállalkozásával.
Első programunk a kettévágott falu, Kisszelmenc – Nagyszelmec volt a fő úti célunk, melynek polgárai többször is hazát (nemzetet nem) váltottak, legalább is papíron. Érdekes volt látni a furcsa kereskedelem kialakulását, ahol minden szükséges és szükségtelen áruval igyekszik ellátni az ide tévedőket. Természetesen gyalogosan átkeltünk az „ukrán-szlovák” határon levő színtiszta magyar településen, mely kb. 20 m gyaloglásból és 1 óra adminisztrálásból állt.
A következő programunk során Munkács várát vettük célba. A szép vár, a sok történelmi emlék, a gyönyörű kilátás mindenkit lenyűgözött. Jó érzés volt látni újra a vár fölé magasodó Turul szobrot.
A szállás elfoglalása Nagymuzsalyon az esti órákra maradt. Több vendégszerető családnál voltunk elszállásolva, vendéglátóink minden nap kitettek magukért.
Másnap útközben koszorút helyeztünk el tiszaújlaki Turul-emlékműnél, a Rákóczi-szabadságharc első nyertes ütközetének helyszínén. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az egykori tiszai árvíz milyen magas vízállást eredményezett, de az emlékműben nem tudott kárt tenni.
Csodálatos tájakon haladva értük el a napi úti célunkat, amely a Szinevéri-tó és a Sipot-vízesés volt. Ezen a napon olyan tájakon jártunk amely az erdélyi tájakra emlékeztetett. Szembetűnő különlegességek voltak a fedéllel rendelkező szénaszárítók, vagy a cirill betűkkel írt magyar ételek a kalyibák oldalán.
A vacsora ismét jól esett mindenkinek, közben egyre többet tudtunk meg vendéglátóink, könnyűnek nem mondható hétköznapjairól, alacsony bérekről és nyugdíjakról.
A Kárpátok bérce által körülölelt táj gyönyörű, a történelmi emlékek elgondolkodtatnak mindenkit, a magyar emberek hazaszeretetéről, tehetségéről, élni akarásáról.
Utazásunk első napján - néhány órás határon való átkelést követően - találkoztunk Bereczky Istvánnal, aki segítségünkre volt kárpátaljai utazásunk során. István, Nagymuzsalyon él családjával. Nyíregyházán és Debrecenben végezte felsőfokú tanulmányait, de magyarországi feleségével hazatért a szülőföldjére és munkájával ott segíti honfitársait turisztikai és agrár vállalkozásával.
Első programunk a kettévágott falu, Kisszelmenc – Nagyszelmec volt a fő úti célunk, melynek polgárai többször is hazát (nemzetet nem) váltottak, legalább is papíron. Érdekes volt látni a furcsa kereskedelem kialakulását, ahol minden szükséges és szükségtelen áruval igyekszik ellátni az ide tévedőket. Természetesen gyalogosan átkeltünk az „ukrán-szlovák” határon levő színtiszta magyar településen, mely kb. 20 m gyaloglásból és 1 óra adminisztrálásból állt.
A következő programunk során Munkács várát vettük célba. A szép vár, a sok történelmi emlék, a gyönyörű kilátás mindenkit lenyűgözött. Jó érzés volt látni újra a vár fölé magasodó Turul szobrot.
A szállás elfoglalása Nagymuzsalyon az esti órákra maradt. Több vendégszerető családnál voltunk elszállásolva, vendéglátóink minden nap kitettek magukért.
Másnap útközben koszorút helyeztünk el tiszaújlaki Turul-emlékműnél, a Rákóczi-szabadságharc első nyertes ütközetének helyszínén. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az egykori tiszai árvíz milyen magas vízállást eredményezett, de az emlékműben nem tudott kárt tenni.
Csodálatos tájakon haladva értük el a napi úti célunkat, amely a Szinevéri-tó és a Sipot-vízesés volt. Ezen a napon olyan tájakon jártunk amely az erdélyi tájakra emlékeztetett. Szembetűnő különlegességek voltak a fedéllel rendelkező szénaszárítók, vagy a cirill betűkkel írt magyar ételek a kalyibák oldalán.
A vacsora ismét jól esett mindenkinek, közben egyre többet tudtunk meg vendéglátóink, könnyűnek nem mondható hétköznapjairól, alacsony bérekről és nyugdíjakról.
A következő napon utazásunk csúcspontja a Vereckei hágó és a szoros volt. Ezen a napon csat-lakozott hozzánk régi jó barátunk Szabó Árpád, a beregszászi magyar gimnázium igazgatója, aki egyesületünk tagja. Türelmesen viseltük a hágóhoz vezet rázós út nehézségeit, azonban a látvány és a csodálatos idő mindent kárpótolt.
Különleges érzés volt belegondolni, hogy ott állhattunk ahol Árpád és vezérei megpillantották a Kárpát-medencét, és a mai hazánkba vezették népünket 1123 évvel ezelőtt. Aki kicsit is büszke arra, hogy magyar, annak kívánjuk, hogy átélhesse ami nekünk ott fent megadatott. A Himnusz, Honfoglalás és Kárpátalja himnusza éneklése közben – ott fenn a hágón – sokan könnyeikkel küszködtek a meghatódottságtól.
A hágóról leereszkedve a Vereckei-szorosban megismerkedtünk a bunkerrendszerrel kiegé-szített, a hegyek által biztosított természetes védelmi vonallal, ami Európában is egyedülálló. Neve az „áttörhetetlen” Árpád-védvonal, amely a Kárpátok vonulatát követve húzódik légvonalban 600 km hosszan, dél-Lengyelországtól észak-Erdélyig. A II. világháborúban a dübörgő szovjet gőzhenger háromszori próbálkozása sem járt sikerrel. Csak a román árulás után, délről megkerülve kaptak szabad utat a támadók. Ma már fontos turisztikai látványosság, különösen magyar utazók számára, melyet ügyes fiatalok működtetnek. (Forintért is lehet vásárolni!)
Következő állomásunk sztálini megtorlás egyik eleme volt az a Szolyvai Emlékpark. Az egykori tábor-ban sok honfitársunk halt értelmetlen halált. A recept ismerős: a háború lezárása után néhány napos kötelező munkaszolgálatra (malenkij robot) gyűjtötték össze a magyar ajkú férfiakat, akik közül csak kevesen térhettek vissza. A tábor a megfélemlítés miatt kis híján a feledés homályába merült, de egy építkezés kapcsán megtalált rengeteg emberi maradvány elindította a lavinát. Ma szépen gondozott, szomorú emlékeket őrző emlékhely, ahol koszurút helyeztünk el az áldozatok emlékfalánál. Első utunk alkalmával 2001-ben még élő túlélővel találkoztunk, így hiteles ismereteket kaptunk a borzalmakról.
A szállásunkon vendéglátóink egy közös búcsúesttel tették emlékezetessé az ott töltött napokat. Neves helyi zenészek, énekesek és néptáncosok gondoskodtak a táncos hangulatról.
Az utolsó napon Beregszász történelmi és építészeti emlékeivel ismerkedtünk Bereczky István vezetésével. Aki a határig kísérve segítette az átkelésünket, ahogyan ezt a belépéskor is tette. Szép gesztus volt, köszönet érte és mindazt amit végez az ott élő közösségnek munkalehetőséget, az odalátogatóknak felejthetetlen élményeket biztosítva.
Kárpátaljai magyarok himnuszával bíztatunk mindenkit odautazni, ha lehetősége megengedi.
"Kárpátalja, édes haza, nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást. Isten bizalmát.
Magyarok sziklák között, Isten színe előtt,
harcolnak a nemzetért, a népi szellemért,
mit földhöz dagaszt a Porta, nemzettségeket széjjel szórva.
Kárpátalja, édes haza, nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást. Isten bizalmát.
Dicső Nép nézz magadra, bízzál önmagadba',
Járj elől, s ne nézz hátra, légy Isten sátra,
mi befogad, nevel, s véd, Isten sátra légy!
Kárpátalja, édes haza, nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást. Isten bizalmát.
Ne szíts átkot, bárki bántott.
Ne szídd a sorsot, mit Isten reád osztott,
Ne látszon orcádon bánat, fanyar, légy igaz Magyar!
Kárpátalja, édes haza, nézz nehéz sorsú fiaidra,
Adjál reményt, kitartást. Isten bizalmát."
(Thándor Márk: Kárpátalja, édes haza)